Városnézés Árpival

Szeptember 11-én fél tizenegykor a pozsonyi Szentháromság-templom előtti téren gyülekezett kis csapatunk, hogy a Carissimi szervezésében részt vegyünk Korpás Árpi barátom speciális, akadálymentes idegenvezetésén. (Árpi még arra is ügyelt, hogy a macskakövek ne rázzák ki belőlem a lelket, szóval vérprofi.)
Tavaly volt az első alkalom, hogy Árpi ilyen idegenvezetést tartott, de arról, sajnos, lemaradtam. Idén viszont mindenképp el akartam menni. Erika nyár elején jelezte, hogy az idei alkalom szeptemberben lesz, és én elkezdtem szervezkedni. Istvánnak ugyanis aznapra szabaddá kell tennie magát, nélküle nem lett volna esélyem elmenni. Végül egy 24 órás műszak után jött el. Rajta kívül még Erzsi kísért el, aki évekig dolgozott Pozsonyban, és személyes élményeivel egészítette ki Árpi idegenvezetését. Merthogy Árpi érdekes történeteivel dobta fel a városnézést. És hogy még érzékletesebbé tegye ezeket a történeteket, a csapat tagjait is bevonta a játékba.
Én természetesen a király szerepét játszottam, aki a koronázás után kíséretével átvonul a Mihály-kapu alatt. Aranytallérokat, sajnos, nem tudtam a pórnép (turisták) közé szórni: hja, kérem, szegény az eklézsia, a Fuggerek pedig nekem nem hiteleznek.
A pozsonyi vár látképe uralja a várost. Árpi természetesen a várról is mesélt érdekfeszítő történeteket. Például azt, hogy több mint háromszáz évig a vár egyik tornyában őrizték a szent koronát. Vagy azt, hogy Mikoviny Sámuel kétszáz évvel a GPS előtt megalkotta a háromszögelés módszerét – amit Árpi szintén egy játékkal demonstrált –. s munkássága nyomán a vár egy másik tornya képezte azt a meridián pontot, amelyhez minden más pont viszonyult, és ennek a segítségével térképezték fel a történelmi Magyarországot.
A Főtéren, a régi városháza épületének a falán van egy festmény, amelyet maga az ördög festett oda, és nem lehet eltüntetni. Ehhez a festményhez pedig az a legenda kapcsolódik, hogy az egyik tanácsnok kiforgatott a vagyonából egy szegény özvegyet, ám az özvegy se volt rest, és bepanaszolta őt, aki erre hamisan akart megesküdni a Bibliára. Ekkor megjelent az ördög, és elvitte, közben pedig ezt a festményt pingálta a városháza falára, intésül az utókornak, hogy így járnak a tolvajok. Lehet, hogy pont ezért költöztették el innen a városházát, hogy a hajdani tanácsnok mai utódait ne zavarja, hogy hogyan járt pórul egykori elődjük?
A városnézés utolsó állomása a Szent Márton-dóm volt, ahová fel- és bejutni kerekesszékkel igazi kihívás. István nélkül nem is sikerült volna. Bent aztán megcsodáltuk azt a szobrot, amely Márton legendájának azt a jelenetét ábrázolja, amikor megosztja a köpenyét a koldussal.
Apropó, megosztás: kis csávóként azon akadtam fenn, hogy mi az, hogy csak a fél köpenyét adta a koldusnak, és ezért rögtön szentté avatják az embert? Mert az mégis nagyobb vagányság lett volna, ha az egészet ráteríti a szegény, didergő koldusra. Aztán magamban kiegyeztem egy döntetlennel, hogy biztosan ő is fázott.
Csak később tudtam meg, hogy annak, hogy Márton nem az egész köpenyét adta a koldusnak, egy római törvény volt az oka. A törvény ugyanis kimondta, hogy a katona öltözékének csak a felével rendelkezik, a másik fele az államot illeti. Így aztán Márton azt a jézusi tanítást is megtartotta, hogy add meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené.
Hát ezért lett Márton szent, és ezért nem leszek én az.